Moon tiszteletesről szóló tanúságtételek
Sun Myung Moon tiszteletes dicsőítése
Dr. Richard L. Rubenstein
a Bridgeport Egyetem tanára, a vallás kiváló professzora
Amikor Sun Myung Moon tiszteletesre gondolok, rájövök, hogy a közvetlen családomon
kívül senki másnak nem volt olyan hatása felnőtt életemre, mint neki. Meglepő, hogy ez a helyzet. Különböző országokban, nagyon különböző kultúrák
termékeiben születtünk. Amikor diákkoromban rabbinak készültem a Zsidó Teológiai
Szemináriumon az 1940-es évek végén és az ’50-es évek elején, legmerészebb álmaimban
sem hittem volna, hogy Moon tiszteletesnek ilyen mély hatása lehet rám. Az igazat
megvallva, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy milyen nagymértékben befolyásolt engem,
sok tudós és rabbi kollégám vagy az állítólagos érzelmi instabilitásomnak, vagy
egy feltételezett gonoszságnak tulajdonította ezt a részemről.
A Moon tiszteletessel való kapcsolatom története az olaszországi Firenzében kezdődik 1975 őszén. Abban az időben a Floridai Állami Egyetem Centro Stúdiójában tanítottam, és Dr. Betty Rogers Rubenstein minden nap ingázott Bolognába, hogy kutatást végezzen a doktori disszertációjához. Mialatt Firenzében voltam, kaptam egy meghívót, hogy vegyek részt a Tudományok Egyesítésének Nemzetközi Konferenciáján (ICUS) az Egyesült Államokban, 1975 novemberében. Megragadott az ICUS-t leíró anyag, amely a levéllel jött, de úgy éreztem, nem hagyhatom el Firenzét. Írtam a konferencia titkárságára, kérve, hogy tartsanak a listán, ha esetleg lenne egy másik ICUS. Nem tudtam, hogy ez egy évenkénti eseménnyé vált. És szintén nem olvastam vagy hallottam még semmit Moon tiszteletesről, az alapítójáról.
Következő ősszel kutató ösztöndíjas voltam a Yale Egyetemen, a Nemzeti Humán Tárgyak Intézetében, és Firenze helyett New Havenben laktam. Ismét kaptam meghívót, hogy vegyek részt az ICUS-on, amelyet a washingtoni Hiltonban tartottak novemberben. Ezúttal el tudtam fogadni. Azonban számos Yale egyetemi kollégám figyelmeztetett, hogy ne vegyek részt. Én viszont kíváncsi lettem Moon tiszteletesre és az Egyesítő Mozgalomra. Egy nagyon befolyásos Yale egyetemi professzor meghívott ebédre egy nap, hogy figyelmeztessen az utazásommal kapcsolatban. Azt mondta, hogy a részvételemnek negatív hatása lehet a tudományos karrieremre. Ez egy közvetlen fenyegetés volt. Megkérdeztem, „miért?” ő kérdéssel válaszolt: „Nem olvasta az újságokat?”
Azt feleltem, hogy képzett teológus és vallástörténész létemre felkészültebb vagyok arra, hogy megítéljek egy vallásos mozgalmat, mint egy újságíró riporter. Eldöntöttem, hogy részt veszek az ICUS-on, és megkértem Dr. Betty Rubensteint, hogy tartson velem. Még mindig emlékszem a New Havenből Washingtonba való vonatutunkra. Kíváncsiak voltunk, de valahogy aggódtunk is. Akkorra sok kedvezőtlen újságcikket olvastunk Moon tiszteletesről és az ICUS-ról. Az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy járőrök voltak a Washington Hilton előtt, akik arra figyelmeztették az embereket, hogy ne vegyenek részt az ICUS-on. Bettyt és engem nagyon megragadott a konferencia színvonala. Az egyik legjobb volt azok közül, amelyeken is valaha voltunk. Az ICUS-on részt vettem multidiszciplináris üléseken elsőrangú tudósokkal és kutatókkal a tudomány minden területéről. Számos Nobel-díjassal beszélgettem, beleértve Sir John Ecclest és Eugene Wignert, akikkel később közelebbről is megismerkedtem.
Nagyon kíváncsi voltam Moon tiszteletesre. Nem volt lehetőségem személyesen beszélni vele azon az ICUS-on, de világos volt számomra, hogy egy különleges szellemi karizmájú ember, és hogy ő a vezéregyéniség bármelyik összejövetelen, amelyen jelen van. Későbbi alkalmakkor emlékszem, hogy vacsoravendége voltam négy vagy öt Nobel-díjassal a vendégek között. Rendkívül erőteljes személyiségénél fogva nyilvánvalóan ő volt a domináns személyiség. Az ICUS-ról különösen emlékszem, hogy számos dalt énekelt koreaiul. Bár nem értettem a szöveget, átjött rajta a személyiségének az ereje. Azt is észrevettem, hogy nagyon jó humorérzéke van, amit nagyon pozitív jelnek tartottam.
1977 tavaszán megkértek, hogy ajánljak fel egy imát az Egyesítő Teológiai Szeminárium első diplomaosztó ünnepségén Barrytownban, New York államban. Közvetlenül az esemény előtt egy lépcsőfordulóban mentem lefelé, amikor észrevettem Moon tiszteletest egy pihenőben, amint néz ki egy ablakon, és úgy tűnt, hogy meditál. Nem akartam zavarni. Nem gondoltam, hogy tudja, ki vagyok, és úgy döntöttem, tovább megyek. Később azt mondta nekem, hogy ahogy nézett, amint elmentem mellette, így gondolkodott magában: „Rubensteinnek van mersze!” Kétségtelenül a függetlenség és a bátorság egy bizonyos mértékű jelének vette a részemről, hogy elmulasztottam bemutatkozni, ami persze nem szándékos visszautasítás volt.
A ’70-es évek vége és a ’80-as évek eleje olyan korszak volt, amikor az amerikaiak kezdtek tudatában lenni annak a rendkívüli újjáéledésnek, amely a csendes-óceáni peremvidéken zajlott le. Bár én fiatal felnőtt voltam a II. világháború idején, a neveltetésem és a gondolkodásmódom Európa-központú volt. Pontosan akkor találkoztam Moon tiszteletessel és az Egyesítő Mozgalommal, amikor elkezdtem felismerni a neveltetési és képzési hiányosságomat Ázsiára vonatkozólag. Az ázsiai ipari csodán kívül volt egy személyes okom is arra, hogy pótoljam ezt a mulasztást. A legkisebb fiam egy Hongkongba való kínai lánynak udvarolt, akit 1980-ban feleségül is vett.
Sok a mozgalom által szponzorált nemzetközi konferenciára meghívtak Ázsiában, hogy beszédet mondjak, kezdve a 9. Nemzetközi Világbéke Konferenciával, amelyet a PWPA (Professzorok Világbéke Akadémiája) szponzorált 1979-ben Koreában. Ez volt az első utazásom Ázsiába. Egy olyan dinamizmust láttam a térségben, amelyet az Egyesítő Mozgalomban látott dinamizmus szinergikus párhuzamának tulajdonítottam.
1982-ben meghívtak, hogy legyek alapító tagja a The Washington Times Szerkesztőségi Tanácsadó Testületének. Sok barátom ismét óva intett, hogy elfogadjam. Azt mondták nekem, hogy az újság csak az Egyesítő Mozgalom házi orgánuma lesz, és soha nem fogják komolyan venni Washingtonban. Azt mondtam ezeknek a barátoknak, hogy nem ismerik Moon tiszteletest, és hogy a projekt sikeres lesz. Azt is mondtam nekik, hogy a The Washington Times egy befolyásos újság lesz, amely egy űrt fog betölteni Washingtonban. Természetesen igazam volt ebben a megítélésben. Moon tiszteletesnek megvolt a bátorsága, elképzelése és mersze, hogy felismerje, hogy a szabad világ fővárosának szüksége van egy felelősségteljes konzervatív hangra a hidegháború egy kritikus fordulatában. Az újságot széles körben elismerik, és nagyobb mértékű befolyást adott Moon tiszteletesnek a világ vezetői körében. Nincs kétségem afelől, hogy amikor az egész történetre fény derül, meg fogják érteni, hogy Moon tiszteletes konstruktív szerepet játszott a hidegháború lezárásában, ahogyan az Egyesült Államok és Észak-Korea közötti kapcsolatok létrehozásában is.
Moon tiszteletes követőit minden országban meg lehet találni. Néhányan az életüket kockáztatták a kommunista országokban, hogy reményt és egy jobb jövő vízióját vigyék el az ottani embereknek. A követőknek ilyen különleges hálózatával, Moon tiszteletes volt a világ egyik legjobban informált civil vezetője.
1985-ben a Professzorok Világbéke Akadémiája (PWPA) tartott egy konferenciát a svájci Genfben „A Szovjet Birodalom bukása”címmel. Amikor meghallottam a konferencia témáját, óvatosságra intettem, és azt javasoltam, hogy megfelelőbb lenne egy kevésbé kihívó cím. Néhány PWPA vezető Moon tiszteleteshez ment, és alternatív címeket javasoltak. Azt gondolták, túl extrém megjósolni a Szovjetunió összeomlását, és azt konferenciatémává tenni. Moon tiszteletes azonban kitartott a cím mellett, és az utólagos előrelátás bölcsességével tudtuk, hogy igaza volt. Sokkal jobban értette a világ helyzetét, mint a külföldi politikai szakértők!
Szintén emlékszem az Egyesült Államok kormánya által rámért üldöztetésre. Miután milliókat adott, hogy amerikai vallási, kulturális és jótékonysági intézményeket támogasson, bűnösnek találták adócsalásban, és börtönbüntetésre ítélték a Connecticut állambeli danburyi szövetségi börtönben. Beszéltem az ítélet igazságtalanságáról egy nagygyűlésen a washingtoni Constitutional Hallban. Abban az időben Floridában laktam, egy olyan államban, amely illegális drogpénzektől volt eláztatva. Azt mondtam a közönségnek, hogy ha a kormány valóban komolyan venné az adócsalást, jól tenné, ha Floridára, a lakóhelyemre koncentrálná az erőit egy olyan vallási vezető helyett, aki nyíltan és nyilvánosan helyezett el pénzt a New York-i Chase Manhattan Bankban. Ez egy átlátszó üldöztetés volt.
Néhány más PWPA vezetővel együtt meglátogattam Moon tiszteletest a connecticut-beli Danburyben, a szövetségi börtönben. Rendesen volt felöltözve khakiszínű ingben és nadrágban, pihent volt, és jó hangulatot sugárzott. Óriási kiváltságnak éreztük, hogy megengedte nekünk, hogy szóljunk hozzá. Beszámoltunk neki a munkáról, amit a PWPA-ért és a mozgalom más projektjeiért végeztünk. Mint mindig, az ő karizmája uralta a látogatásunkat. Valamennyien azt éreztük, hogy a vendégei voltunk, akár az otthonában, akár egy konferencia fogadásán, akár Danburyben találkoztunk vele. Nyilvánvaló volt, hogy kiváló volt a szellemisége, keményen dolgozott, hosszú órákig imádkozott, és óriási hatása volt a rabtársaira. Felejthetetlen látogatás volt.
Gyakran, amikor nagy összejövetelekre voltam hivatalos, ahol beszédet mondott, mind az öröm, mind a félelem érzésével léptem be. Hajlamos volt kiválasztani engem a beszéde alatt, néha a vallási meggyőződésem ellen intézve kihívást, néha a véleményemet kérdezve. Különösen emlékszem néhány esetre a New York-i Manhattan Centerben és a washingtoni Egyesítő Egyházban. Egy alkalommal 2000 ember előtt megkérdezte tőlem: „Szereted Istent?” Ez nehéz kérdés volt a számomra. Egyszerűen azt mondani: „Igen, természetesen, szeretem Istent!” túl könnyű lett volna. Túl sokat foglalkozom a félelmetes Isteni Fenséggel ahhoz, hogy könnyű választ adjak. Amikor az egyházban vagy sok ember jelenlétében kérdezett tőlem valamit, különösen nehéz volt válaszolnom. A vendége voltam, és nem akartam az övével ellentétes véleményt kifejezni. Nagyon jól ismert. Talán ez volt a módszere arra, hogy megállapítsa, még mindig van-e „merszem”. Tudtam, hogy soha nem várta el tőlem, vagy akarta, hogy valami egyszerűt mondjak csak azért, hogy a kedvére tegyek. Elveszítette volna az irántam való tiszteletét, ha így tettem volna. Én viszont soha nem akartam semmiféle módon udvariatlan lenni hozzá. Az volt a kihívás a számomra, hogy igaz és tiszteletteljes módon fejezzem ki a saját nézeteimet. Megértettem, hogy az, hogy kipécézett engem, a vonzalom és a tisztelet jele volt a részéről. Éreztem a megbecsülést, amit ezekben az esetekben mutatott, és sok hálával viszonoztam a szeretetét és tiszteletét.
Különösen emlékszem egy alkalomra, amikor Japánban töltöttem a nyarat. Mondták nekem, hogy Moon tiszteletes Glouchesterben van, Massachusetts államban, és látni akar. Tokióból New Yorkba repültem, és onnan Glouchesterbe, ahol dr. Nicholas Kittrie és dr. Morton Kaplan csatlakozott hozzám. Glouchesterben azt mondta nekem, hogy lesz egy nagyon fontos feladata a számomra. Zavarba hozott ez a megjegyzés. Voltam már a PWPA-USA elnöke, és akkor éppen a Washington Institute for Values in Public Policy (Washingtoni Intézet a Közpolitika Értékeiért), a PWPA egyik ágazatának az elnöke és a The Washington Times Szerkesztőségi Tanácsadó Testületének a tagja voltam. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében. Néhány évvel később megbízott a Bridgeport Egyetem vezetésével. Talán neki magának sem volt még világos elképzelése arról, hogy mi legyen a „fő feladatom”. Abban az időben még nem volt terítéken a PWPA társulása az egyetemmel. Azonban a Bridgeport Egyetem vezetése volt a legfontosabb feladat, amit valaha adott nekem.
Öt évig szolgáltam az egyetem elnökeként. Ez egy rendkívül nehéz és összetett felelősség volt, és hálás vagyok Moon tiszteletesnek, hogy megbízott az intézmény vezetésével. Mielőtt Moon tiszteletes 1992-ben megmentette az egyetemet egy bizonyos összeomlástól és anyagi csődtől, az intézmény megtapasztalta a leghosszabb és legkeserűbb kari sztrájkot az amerikai felsőoktatás történetében. A Professzorok Világbéke Akadémiája egy gyümölcsöző partnerségre lépett az egyetemmel 1992-ben. Azonban, ahogyan egy óceánjáró nem tud hirtelen irányt változtatni, az egyetem útja sem volt akadálytalan a felépülés felé. Amikor ismertté vált, hogy az egyetem és a PWPA partnerségre lépett, mind a sajtó, mind a connecticuti közvélemény egy fontos része szenvedélyesen kritizálni kezdte a partnerségi egyezményt. Annak a ténynek az ellenére, hogy a PWPA megfogadta, hogy tekintetbe veszi és fenntartja az egyetem alapító okiratát felekezethez nem tartozó intézményként, széleskörű gyanakvás és bizalmatlanság kísérte Moon tiszteletes indítékait. Sajnos egyetlen kritikus sem ajánlott semmiféle konstruktív javaslatot arra vonatkozóan, hogyan lehetne talpra állítani az egyetemet Moon tiszteletes támogatása nélkül. Ráadásul a kritizálók nem értették, vagy nem akarták megérteni, hogy New Englandben minden magánkézben lévő főiskolát vagy egyetemet államilag igazgatnak. Ha a PWPA megszegte volna az egyezséget, hogy fenntartják az egyetem felekezethez nem tartozó jellegét, az egyetem hamar elveszítette volna az akkreditációját. Sajnos néhány kritizáló jobban szerette volna, ha az iskola inkább bezárja a kapuját, mint hogy sikerrel jár a PWPA-val társulva. Legalábbis azokat a kritikusokat az a tévhit motiválta, hogy a partnerség végül károsnak bizonyul a közösség számára. Másokat a kapzsiság vezérelt. Az egyetem 86 hektáros kiváló ingatlanterületet foglal el a Long Island tengerszorosban. Ezek az emberek azt remélték, hogy ha az egyetem megbukik, nagyon olcsón tudnak ingatlanterületet vásárolni.
Moon tiszteletesnek az egyetem iránti elkötelezettségének köszönhetően azonban nem bukott meg. A beiratkozottak száma és az állami bevétel minden évben növekedett 1995 óta. Amikor én elnök lettem 1995-ben, 1900 diák volt. 1999 végén 3000 diákkal és egy sokkal modernizáltabb egyetemi infrastruktúrával hagytam el a hivatalomat, nagyrészt a Nők Világbéke Szövetsége bőkezűségének köszönhetően. A PWPA eredeti vállalása az egyetemnek 50,5 millió dollár volt. Azonban az információ korában az egyetemek tőkeigényes vállalkozások. Így nem meglepő, hogy több pénzügyi alapra volt szükség. Az évezred elején Moon tiszteletes és tanítványai több mint 110 millió dollárt utaltak át az egyetemnek. Az ázsiai pénzügyi válság idején nagyon nehéz volt a PWPA, a Nők Világbéke Szövetsége és más Moon tiszteletes által alapított szervezetek számára, hogy megtalálják a szükséges forrásokat. Azonban a PWPA minden vállalásának eleget tett, amit megígért az egyetemnek. Moon tiszteletes felajánlása és elkötelezettsége nélkül az egyetem könnyen elveszíthette volna a pénzügyi alapját az általános pénzügyi olvasztóban, amely Ázsiában történt.
Szeretném ezt a rövid tiszteletadást azzal zárni, hogy felelevenítem az egyik legnagyobb kihívást jelentő feladatot, amellyel Moon tiszteletes valaha megbízott. 1992. augusztus 24-én azt a megtiszteltetést kaptam, hogy reagáljak arra az üzenetre, amelyet Moon tiszteletes mondott el a Little Angels (Kis Angyalok) Iskolában a koreai Szöulban, egy olyan gyülekezet előtt, amelyben vallási vezetők, filozófusok, tudósok, politikai vezetők, médiavezetők és kormánytagok voltak a világ minden részéről. Nem volt lehetőségem látni a beszédet csak egy vagy két nappal az esemény előtt. Amikor megláttam, rájöttem, hogy talán ez volt a legfontosabb nyilvános beszéd, amelyet Moon tiszteletes valaha tartott. Kinyilvánította benne, hogy önmagát a második eljövetel urának véli. Túl ünnepélyes volt nekem az esemény, hogy csak egyszerűen azért mondjak valamit, hogy a kedvében járjak, és nem is gondoltam, hogy ezt várja tőlem. Moon tiszteletes elhívásának a természete hit kérdése. Sem olyat nem akartam mondani, ami tönkre tenné az esemény ünnepélyességét, különösen a követői hangulatát, sem a saját vallásos elkötelezettségemet nem akartam hamis színben feltüntetni. Bizonyos tekintetben Moon tiszteletes ismét tesztelte, van-e „merszem”. Nem mutattam volna „merészséget”, ha teljesen elmulasztom az esemény komolyságának a méltatását a válaszomban. Végül is a vendége voltam, és megtisztelt azzal, hogy engem kért meg, hogy válaszoljak erre a nagyon fontos üzenetre, nem bármelyik másik tudóst vagy teológust, akik részt vettek a szöuli találkozókon. A válaszomat a legjobban a következő szavak összegzik, amelyeket azon az eseményen mondtam el:
Be kell vallanom, hogy olyan vallástörténészként, aki a Harvard Egyetemen kapta a tudományos képzését, egész pályafutásom egyik legkülönlegesebb pillanata az, amikor ön nyíltan és félreérthetetlenül megosztja velünk az elgondolását arról, hogy kicsoda ön. Valójában önmaga jellemezte az elhívatottságának a bejelentését „megdöbbentőnek és félelmetesnek”. Számomra és sok hozzám hasonló számára, akiknek a hivatása a vallás tudományos tanulmányozása, iszonyatos vallási inspiráció, ami régen történt, ha egyáltalán megtörtént. Nagyon kényelmesek vagyunk a vallási inspirációk és kinyilatkoztatások másodlagos leírását tanulmányozva könyvekben és kéziratokban. Ezzel a munkával elfoglalva, a tárgyunk érdekel minket; nyugodtak vagyunk, szenvedélytelenek vagyunk, és nincs bennünk háborgás. Azonban radikálisan megváltozik a helyzet, ahogy ön mondja teljesen „megdöbbentő”, amikor egy inspirált vallási vezetővel találkozunk össze, akinek az elhívatottságáról a saját korunkban, sőt a saját szemünk előtt van kibontakozóban. Nem vagyunk hozzászokva a szellemi erő és karizma ilyen megnyilatkozásához. Tudományos és szakmai képzésünk nem készített fel minket a találkozásra. Ennélfogva pszichológiai kategóriákat felállítva védjük magunkat ellene, hogy semlegesítsük az erejét és egyben az előtte érzett kényelmetlenségünket. Azonban a szellemi erő ott van, és bármi legyen is a szellemi hagyomány, amelyben gyökerezünk, érezzük azt. Egy dologban biztos vagyok az ön messiási vízióját illetően: minden munkája, amelyekből a világnak már annyi haszna származott, az ön messiási víziójából ered. E nélkül nem lenne ICUS, nem lenne PWPA, nem lenne Washington Times, nem lenne a Világ Vallásainak Gyűlése, nem lenne Kis Angyalok Iskolája, nem lenne újjáélesztett Bridgeport Egyetem; az ön messiási víziója nélkül az ön eredeti kis egyháza Pusanban soha nem vált volna azzá a világszintű vallásos erővé az emberiség jobbítására, amelyet most vezet.
Ez a nyilatkozat a legtöbbet kifejezi abból, amit továbbra is érzek Moon tiszteletessel és a missziójával kapcsolatban. Megismétlem: a közvetlen családomon kívül senki másnak nem volt olyan hatása felnőtt életemre, mint neki. Sun Myung Moon tiszteletes egy olyan világszintű vallási vezető, aki kitörölte a lehetetlen szót a szótárából. Mindig meghallgatja a szakértőket, akik elmondják neki, hogy mit és miért nem lehet megtenni. És aztán megy előre, és megcsinálja.