Sun Myung Moon tiszteletes:

Moon tiszteletesről szóló tanúságtételek

Sun Myung Moon tiszteletes: Egy szenvedélyes pluralista

Dr. Cromwell Crawford
Hawaii Egyetem, a vallás tanszék elnöke

Ha adnának Nobel-díjat az ökumenizmusért, Moon tiszteletes bizonyosan megkapná. Hogy felvázoljam az ökumenikus hagyatékának a jelentőségét, engedjék meg, hogy egy alapvető keresztény paradoxonban fogalmazzam meg azt, amelyet kihangsúlyoz a jelenkori Amerika vallási helyzete. Diana Ecknek, a Harvard professzorának az új könyve: A New Religious America: How a Christian Country Has Become the World’s Most Religiously Diverse Nation (Egy új vallásos Amerika: Hogyan vált egy keresztény ország a világ vallásilag legsokfélébb nemzetévé) világosan dokumentálja, hogy a mai amerikaiak egy vallásilag pluralista társadalomban élnek. Bár a legtöbb amerikai még mindig kereszténynek vallja magát, a globalizáció és a bevándorlás ereje egyre sokfélébbé teszi az amerikai vallásos képet. Ez a pluralizmus színes és érdekes, de ugyanakkor nagy kihívást is állít a keresztények elé. Bob Abernethy, Krisztus Egyesített Egyházának kimagasló tagja így mutat rá a kihívás nehézségére:
Hogyan maradok elkötelezett a saját hitem igazságához, miközben egyidejűleg megtanulom megérteni és tisztelni mások igazságát? Sok út vezet fel Isten hegyére, amelyek közül az egyik a csúcsra visz? Az én utam jobb, mint a többieké? Vagy az enyém az egyetlen, amely feljut? (“Faithful and Respectful (Hithű és tiszteletteljes),” Christian Century, 2000. március 15., 294. l.)
Abernethy dilemmája így vázolja fel a keresztény paradoxont: “Jézus az egyetlen út, és az ő útja azt tanítja nekünk, hogy békében éljünk minden más úttal.” Ennek a látszólagos ellentmondásnak az egyik oldalán Krisztus nagy megbízása áll: “Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” (Mt 28,19–20). A másik végén ott van Krisztus parancsa: “éljetek békében egymással” (Mk 9,50).
Hogyan értelmezi Moon tiszteletes ezt a keresztény paradoxont?
Az életének és a munkáinak a tanulmányozása világosan bizonyítja, hogy Moon tiszteletes visszautasítja a kizárólagos megközelítést, amelyet olyan teológusok képviselnek, mint Karl Barth. Barth a kinyilatkoztatást hangsúlyozta az értelemmel szemben, így a paradoxon tagadásával írt magáról a paradoxonról. Az ő magyarázata szerint a kinyilatkoztatásban Isten saját maga nyilatkozik meg, amivel valami „teljesen újjá” teszi a kinyilatkoztatást, amelyet soha egyetlen halandó sem tudhatna magától. A vallás viszont valami tetszőlegesen és szándékosan kifejlesztett. Ez szemben áll a hitnek azzal a kísérletével, hogy megragadja Istent.
Karl Barth magyarázata a kereszténységről a „kizárólagossággal” (exkluzív)  kapcsolatban az egyház domináns nézete volt a történelem folyamán, és az utóbbi években a konzervatív egyházak ugródeszkájául szolgált az evangelizációra, amelyek növekedtek, míg a hagyományos egyházak veszítettek a tagságukból. Ennek a mozgalomnak Billy Graham evangelista volt egy előmozdítója, aki egy globális hálózatot épített ki a „valláskeveredés” ellenzésével, amely azt tanítja, hogy a középpontban minden vallás egy, bár a felszínen különböznek, és ezért a különböző hitű embereknek meg kell tanulniuk kijönni egymással. A valláskeveredés üzenetével ellentétben az evangelisták azt tanítják, hogy a kereszténység és más hitek között lehet, és kell is a kölcsönös párbeszéd és együttműködés az általános kinyilatkoztatás szintjén, de nem lehet semmiféle adás és elfogadás a speciális kinyilatkoztatás szintjén. Azokat, akik megelőzték Krisztust, illetve akik nem hallották az üzenetét, igazság szerint a saját lángjaik fogják megítélni, de mivel senki nem él a saját lelkiismerete szerint, mindenki bűnös Isten előtt, és a Jézus Krisztusban való megváltásának a tervére szorul.
Így az evangelisták meg vannak győződve arról, hogy a keresztényeknek nem szabad bedőlniük a valláskeveredés csábításának, amely arra kér minden embert, hogy vallásos harmóniában éljenek, hanem kitartanak amellett, hogy még a pluralizmus korszakában is egyedül ők járnak a „Menny útján”.
Karl Rahnert (1904–1984) általában „befogadónak” (inkluzív) gondolják, tekintetbe véve a második vatikáni zsinatra (1962–65) tett hatását, ahogyan az igyekezett megérteni Isten kegyelmének a jelenlétét a látható egyházon kívül. Rahner adta elő azt a nézetet, hogy a nem keresztények megtalálhatják Krisztust a saját vallásukban és azon keresztül, anélkül, hogy tudnának róla. Ezért az ilyen áhítatos embereket „névtelen keresztényeknek” nevezte. Én személyesen exkluzív és imperialistának találom Rahner álláspontját. A felszínen a kereszténységnek ez a „fajtája” inkluzív, mert megengedi, hogy más vallások részesüljenek az ő saját vallásának igazságában, de ez a részesedés a kereszténység jegyében van meghatározva. Rahner megpróbál ragaszkodni a régi exkluzivitáshoz (Krisztus mindenek ura), miközben az inkluzíve fitogtatja (a hindu egy „rejtett keresztény”). Hajlandó lenne Rahner megfordítani a szerepeket, és azt mondani, hogy a keresztény egy rejtett hindu, egy rejtett muzulmán vagy egy rejtett zsidó? Az ökumenizmusa hibás, mert megpróbálja meg is enni a tortáját, de egyben hagyni is belőle.
Ahogy mindjárt megmutatjuk, Moon Tiszteletes közelítése a keresztény paradoxonhoz nem osztja a keresztény exkluzivitás nézeteit. Otthonosabban érzi magát olyan tudósokkal, akik az inkluzivista megközelítést támogatják.
Ennek a körnek az egyik kiemelkedő tagja John Hick filozófus. Az An Interpretation of Religion (A vallás egy magyarázata) című művében azt feszegeti, hogy a „nagy postaxiális hitek” különböző érzésbeli, gondolkodási és cselekvési eszközöket képviselnek egy végső isteni valóságra vonatkozóan, amely a róla alkotott változó elképzeléseink fölött áll. Hick különbséget tesz a megismerésen kívüli valós és a valós között, ahogyan azt a különböző vallási közösségek változatos módon gondolják és megtapasztalják. Minden világvallásban különbséget tesznek az önmagában valós (brahman, dharmakaya stb.) és az ember által valósnak képzelt és tapasztalt között. Ezt a megkülönböztetést használva Hick megfogalmazza azt a hipotézist, hogy a fő vallási hagyományok különböző válaszokat foglalnak magukba a valóságosra vonatkozóan az emberi lét különböző útjaiból, és hogy mindegyik útnak megvan az ereje, hogy átalakítsa az emberi létezést önközpontúból valóságközpontúvá. Így ezeket a hagyományokat „alternatív üdvözüléstani tereknek” kell tekintenünk, amelyeken belül az egyének végső beteljesülést találhatnak.
Egy másik nagy hírű inkluzíve gondolkodó, aki nagymértékben belebonyolódott a keresztény-buddhista párbeszédbe, ifj. John B. Cobb. Az ő „radikális pluralizmusának” a nézete különbözik John Hick pluralizmusától, mivel vitatkozik azzal a ponttal, hogy más vallások különböző, de egyaránt érvényes igazságokról beszélnek. ő nem lát semmiféle eleve meglévő okot, hogy feltételezze, hogy a vallásnak van egy „lényege”, és egy olyan pluralizmusért kiált, amely minden vallási hagyománynak megengedi, hogy meghatározza a saját természetét és célját. Ilyen módon Cobb radikális pluralizmusának a formába öntése megerősíti az egyediséget. Jó metodistaként helyben hagyja a keresztény egyediséget, és így zavartalanul fenntartja a keresztény paradoxon egyik oldalát. De a paradoxon másik oldalát, nevezetesen a más hitekkel való békében élés szükségességét sem nem tagadja meg, sem nem értékeli le. Szintén megerősíti a konfucianizmus, a buddhizmus, a hinduizmus és az iszlám egyediségét. Továbbá, valamennyinek az egyedisége magába foglal egy egyedi felsőbbrendűséget, nevezetesen a képességet, hogy elérje azt, ami a saját történelmi normái által a legfontosabb. Így Cobb radikális pluralizmusa látszik a legjobb válasznak a keresztény paradoxonra, amely egyidejűleg erősíti meg a keresztény egyediséget és a más vallásokkal való békében élés célját.
Lehet, hogy kifogásolják, hogy Cobb pluralista eszménye csak ennyi: egy eszmény. Itt gyorsan rá kell mutatnunk, hogy Cobb-féle pluralizmus eszményei és törekvései egy ideig gyakorlatilag megerősödtek a sok Moon által alapított ökumenikus szervezeten keresztül. Közelről ismerem ezeket a szervezeteket, és tanúsíthatom, hogy nincs semmiféle rejtett tervük a valláskeveredés vagy az összes vallás egy világvallássá való homogenizálása ellen. Éppen ellenkezőleg, ünneplik a különböző hitek egyediségét, megerősítik sokszoros bölcsességeiket, táplálják változatosságaikat, fórumokat biztosítanak kölcsönös gazdagodásukra, és hasznosítják a világbékéért tett együttes erőfeszítéseiket.
Moon pluralista missziója rezonál közös vallásos tapasztalatunkkal, hogy minél mélyebben kutatjuk a saját független vallásainkat, annál közelebb kerülünk Isten szeretetének és az emberiség szeretetének a megértéséhez, amely összeköti az emberiséget. Aki szilárdan le van horgonyozva a saját hagyományához, az annál szabadabb és biztosabb, hogy közös szellemi alapot találjon eltérő hagyományok képviselőivel. Amikor a legnagyobb mélységeket vizsgáljuk, mindig ott a felfedezés, hogy több van, ami egyesít minket, mint ami elválaszt.
Hogy a hit mélyebb szintjeire érjen, Moon tiszteletes a világbékét állította fel áthidaló céljaként, és megpróbálja összehozni a különböző hagyományok (hitek, gyakorlatok és szertartások) forrásait, hogy elérjék azt a célt. A világbékével a végcélként egyáltalán semmi szükség nincs arra, hogy a saját hitükben hívők azt érezzék, hogy meg kell alkudniuk a hitükben.

Ami valójában érezhetően a párbeszéd ösztönzéséül szolgál, az a szükséglet, hogy a vallások tiszteletteljes békében éljenek egymással, mielőtt felszólítanák a világot a kölcsönös toleranciára. Továbbá a különböző felekezetek, szekták és frakciók, amelyek nyíltan ellenségesek a legtöbb vallási csoportban, azzal a szükséglettel találkoznak, hogy megértsék egymást. A belső konfliktusokat kell meggyógyítani, mielőtt békés vallásközi kapcsolatokat lehet előmozdítani, és a vallásoknak a saját házuk táját kell rendbe tenniük, mielőtt a világnak prédikálnának.

Egy fő zavar a világvallások történetében, megkérdőjelezve a hitelességüket, az a tény, hogy szent háborúkat folytattak eltérő hitűekkel, beleértve a saját hitvallásukból kiválókat is. Ezek miatt az okok miatt Moon mind a valláson belüli, mind a vallásközi párbeszédet szorgalmazza. A stratégia egyik esetben sem csupán szemlélődőnek lenni a konfliktusok megoldásának érdekében, hanem kezdeményezőnek lenni a kölcsönös fejlődés érdekében. Ezt mind annak a reményében teszik, hogy az olyan prófétai hangok, mint Samuel Huntingtoné hibásnak bizonyulhatnak abban az állításukban, hogy a legnagyobb kihívás az emberiség számára nem a világi ideológiákból fog jönni, hanem a civilizációk összecsapásából, amelyet a vallás vezet. Így, ahogy haladunk előre a XXI. században, azt találjuk, hogy a régi idézetet, hogy „egy út” van a megváltáshoz, kétségbe vonják és kiszorítják a szellemi beteljesüléshez vezető új utak. Ezek között az új utak között, és ez a legmagasabb Moon tiszteletesnek járó elismerés, az ő Családok Szövetsége a Világ Békéjéért nevű szervezete tűnik fel az ökumenikus szervek közül a legújítóbbnak, amely elszánt, hogy segítse a hívőket hűeknek maradni a saját hitük igazságához, miközben egyidejűleg megtanulják megérteni és tisztelni mások igazságát.